Zokogtunk mikor itt hagytál minket,
néztük a fehér falat
s a repedést
a nagy ablak alatt.

Egy pók állt előtte megbénulva,
mint később mi a sírgödröd előtt.

A végtelenség mától rövidebb lett,
mondta valaki a temetőben,
s a szomszéd fának nekidőlt.

Egy holló gunnyadozott épp az ágon.
Akkora volt, mint az Isten szeme
lámpagyújtás előtt a házban.

Egy ország látta azt a hollót,
és magára döbbent
a gyászban.

De azóta már csak
suttogunk rólad,
mint istentagadó korban
az Ég Uráról.
és minden áprilisban csodát,
szívrengést várunk,
fejszehullást az égből
kigyöpösödött sírod köré,
hátha, hátha
magunkat a csodádban
újra megtaláljuk.

Most látjuk csak,
hogy nagyobb voltál te minden áldozatnál
és minden hősnél:
magasban nekünk hazát teremtettél,
amely immár a Nap körül kering,
s mint csóva suhog vele
Berzsenyink fehér inge.

Szózat illene hozzád, földrengés-zene,
szózat, kiáltás, tonnás, nagy igék,
pokolból szabaduló hattyúk ujjongása,
pusztai marhabőgés hiszekegye,
miatyánkja
s Európa lázas bikája,
ahogy oszlopos akadémiánk előtt
vágtat el dübörögve -
A szőre olyan, mint az őszi erdőé,
mikor átizzanak sárgából vörösbe.