Robogj föl, Láznak ifju serege,

Villogj, tekintet, világbíró kardunk,

Künn, a mezőkön, harsog a Tavasz

S mi harcból harcba csapat-szemlét tartunk.

Mi szétáradtunk űzhetetlenül

S hol élet zeng, ott vívódva mi élünk.

Kis, romlott ország vén kadáverét

Fűti élettel a vér, a mi vérünk.

Száguldva jártunk s most megpihenünk,

Hol friss szivek, szomjas szemek fogadnak:

Vérbe vágyódunk, mink is vér vagyunk,

Piros kedvű, új ütemű lovaghad.

Kik voltunk tegnap ködrongy-fantomok,

Csatákat gyűrünk megemberesedve,

Tegnap még buták tréfája valánk

S ma vagy holnap már Isten legjobb kedve.

Futótűz volt a sárkány-paripánk,

Bevett vár minden óvhatatlan szándék,

Ölünkben szabad, új és romboló

Garmadával a megváltó ajándék.

Mise, tömjénfüst, dicső babonák

Dőlhetnek ránk már bús, keserű tűzbe,

Hálózva fűtjük mink az ereket

Új élet-műként, űzetve és űzve.

Szétcsörtetett a Láznak csapata,

Betűt, vonalt, színt és hitet kiváltott,

Hályogot tépett a magyar szemen

S mink nézhetjük most vele a világot.

S hiába: a vakság már nem magyar,

Nincs magyar glóbus és a magyar észnek

Meg kell tanulni a mi ütemünk

S nem magyar sors az ábrándos enyészet.

Átváltódik, kit lázunk megkerül,

Mélyül s tornyosul gondolat és álom,

Megrázkódik újat lesve a szív

S minden szokottság fojtogat, mint járom.

Igy lettünk mi az új-látó szemek,

Új rezdülés és ünnep az idegben,

Hit, vágy, cél, csók mind-mind azóta más,

Mióta mi lüktetünk a szivekben.

Ki minket üldöz, szívét vágja ki,

Ki minket nem ért, önmagát gyalázza,

Mert ott vagyunk mi immár mindenütt:

Új a világ nálunk is már, hozsánna.

Tűz, vér, láz, újság, boldog változás,

Csupa teremtés lángol a szemekben,

Örök tavasz, örök forradalom,

Óh, ékeskedjél mindig ékesebben.

Robogj föl, Láznak ifju serege,

Villogj, tekintet, világbiró kardunk,

Künn, a mezőkön, harsog a Tavasz,

Harsogó Tavasz, kisérd el a harcunk.