| Versek : Petőfi Sándor: A nemzethez |
Petőfi Sándor: A nemzethez
Konduljanak meg a vészharangok! Nekem is egy kötelet kezembe! Reszketek, de nem a félelemtől; Fájdalom és düh habzik szivembe'!
Fájdalom, mert düledék hazámra Új viharnak közeledtét látom, És düh, és düh, mert tétlenkedünk, mert Nem szakad le szemünkről az álom.
Pillanatra fölriadt e nemzet, S szétnézett, mi zaj van a világban? És a másik oldalára fordult, S mostan újra aluszik javában.
Ébredj, ébredj, istenverte nemzet, Aki ott az elsők közt lehetnél, S kárhozatos lomhaságod által Mindig hátul és alant hevertél!
Ébredj, hazám, mert ha most nem ébredsz, Soha többé nem lesz ébredésed, S ha ébredsz is, annyi időd lesz csak, Míg nevedet sírkövedre vésed!
(...)
Oly sokáig tengődtünk mi úgy, hogy Volt is, nem is a mienk az ország; Valahára mutassuk meg már, hogy Senkinek sincs semmi köze hozzánk.
(...)
Legyen olyan minden ember, mintha Zrínyi Miklós unokája volna, Harcoljon úgy minden ember, mintha Egyedül rá támaszkodnék honja!
Oh de akkor, akkor nem veszünk el, Akkor élet és dicsőség vár ránk, Akkor saját örök birtokunk lesz, Ami után eddig csak sovárgánk.
Föl hazám, föl nemzetem, magyar nép! Lépj a síkra gyorsan és egyszerre, Mint a villám oly váratlanúl és Oly erővel törj ellenségedre.
Hol az ellen, kérdezed? ne kérdezd, Mindenütt van, ahová tekintesz, S legnagyobb és legveszélyesebb az, Ki mint testvér símul kebleinkhez
Köztünk van a legnagyobb ellenség, A cudar, az áruló testvérek! S egy közûlök százakat ront el, mint A pohár bort az egy cseppnyi méreg.
(...)
Könnyü bánni külső elleninkkel, Ha "kivesznek" e belső bitangok... Félre most, lant... futok a toronyba, Megkondítom azt a vészharangot!
| |